Eugén Csángóföldön született, 1992. március 26-án. A szülők egyetlen gyermeke, akik nagy szeretettel segítik fiukat. Alkatára nézve édesapjára hasonlít, lélekben pedig az édesanyjára.

Eugén szülőfalujában ma több, mint 5000 csángómagyar él, szoros kapcsolatban egymással. A Népfőiskolai Collegium ebben az évben három alkalommal is meglátogatta őket hosszabb-rövidebb időre, minden esetben a felnőttképzés céljából.

Eugént – maradjunk ennél az óvatosan kitalált névnél – igen jó csángómagyar lelkület vette körül. Édesapját az elmúlt 15-20 évben többször is el akarták némítani csángómagyar elkötelezettsége miatt, de ez nem sikerült. János újra és újra neki látott az ifjúság nevelésének, bár ezt a hivatalos emberek nem nézték jó szemmel. Megfélemlítették több alkalommal is, s azzal vádolták, hogy a csángómagyar falut eladja és elárulja Magyarországnak.

Eugén az általános iskolát ebben a nagyközségnek beillő faluban, a líceumot Bákóban végezte – kiváló eredménnyel. Tovább tanulni mégsem volt lehetősége Romániában. Dolgozott, kemény fizikai munkát végzett, de mindig ott volt előtte a cél – diplomát szerezni Magyarországon.

Nyáron, a 36 °C fokos hőségben, vízvezetéknek fúrt kemény agyagban lyukat, kézi szerszámokkal. Ott jártunkkor is ezzel volt elfoglalva.

Nyári találkozásunk alkalmával, az édesapa, János reménykedve és bizakodva árulta el nagy örömét, hogy Eugén ősszel Budapestre megy tanulni – ami valójában az interneten talált tanulási lehetőséget jelentette. Ősszel eljött a nagy pillanat, Eugént felvették a budapesti előkészítő kollégiumba, ahol társaival együtt fizikát, biológiát, kémiát és persze, magyar nyelvet tanul. Gyógytornász akar lenni. Segíteni szeretne a beteg, mozgássérült embereken.

A kollégiumban a diákok szállást kapnak, de az ellátásukról maguk gondoskodnak – főznek, mosnak, takarítanak.

A november végi csángóföldi utunkról hazatérve, találkoztunk Budapesten, a Flórián téren. Elég hideg volt, úgy mínusz 5-6 °C fok. Eugén egy szál pulóverben és egy kis, meleg dzsekiben jött a beszélgetésre, magam persze alaposan fel voltam öltözve… Egy szerény ebéd elfogyasztása közben elmondta, hogy jól érzi magát Budapesten, kedvesek az emberek és a diákok, ez utóbbiak főleg dánok, svédek és arabok.

Mivel közeledik a karácsony, nagy szeretettel készül szülőfalujába, hogy élő szóban is beszámoljon élményeiről, a budapesti találkozásokról – 1000 km-re levő szüleinek. Szellemileg és testileg készül az életre, azokra a feladatokra, amelyeket édesapja sok szenvedéssel és tiszta lelkiismerettel oldott meg egész élete során.

A Margit-szigetre jár erősítő tornára, ahol szintén barátokat szerzett. Ma már jól eligazodik Budapesten, bár meg kell gondolnia a közlekedési lehetőségeket. A tanítási órákra nagy szorgalommal készül, mert nem akar semmiben sem másra támaszkodni. Szüleitől kap némi anyagi támogatást, amelyet nagyon pontosan beoszt, hiszen a hazai támogatás sem jöhet korlátlanul.

Célját minden áron el akarja érni, hogy magyar nyelven szerezzen diplomát, amivel aztán majd a másik országban is meg tud élni. Magam biztattam, hogy soha ne adja fel, s ha tudok, bármiben segítek, hívjon nyugodtan telefonon.

Hazafelé indulva, hideg szél csapott meg, s arra gondoltam, hogy milyen nagy szüksége van az ilyen húsz év körüli csángómagyar fiatalnak arra a biztatásra, támogatásra, amely reménységet ad számára, hogy meg tudjon maradni annak, ami a szüleitől kapott örökségben az ő számára is adott: nem akar idegen lenni abban a szülőfaluban, amely a csángómagyarságról mindig is nevezetes volt.